István, az első keresztény vértanú
Szent István (kb. 1 – kb 36/40), az első keresztény vértanú.
Egyike volt a jeruzsálemi keresztény község első hét diakónusának, akiket a hívők Kr. u. 36-ban az apostolok segédeivé választottak. A jeruzsálemi görög nyelvű zsinagóga elöljárói a szanhedrin elé állították és amikor itt is nyíltan hirdette Jézus istenségét, a csőcselék megrohanta, kihurcolta a városból és agyonkövezte. A kapu, amelyen végső útjára indult, Jeruzsálemben ma is az István-kapu nevet visel. Ünnepe december 26.
Szent István volt az első keresztény, aki hitéért mártírhalált szenvedett. Vértanúságáról az Új Testamentum egyik könyve, az Apostolok Cselekedetei 6. és 7. fejezete számol be.
A jeruzsálemi őskeresztény gyülekezet olyan gyorsan nőtt, hogy az apostoloknak segítségre volt szükségük, főleg az özvegyasszonyok mindennapi segítésében és ellátásában. Erre a szolgálatra hét férfit szenteltek fel, „kik Szent Lélekkel és bölcseséggel teljesek” voltak (Csel. 6,3). Egyik közülük István volt, „ki hittel és Szent Lélekkel teljes férfiú vala” (Csel. 6,5), és „nagy csodákat és jeleket” cselekedett a nép között (Csel. 6,8).
Bizonyos zsidó férfiak, akik „nem állhattak ellene a bölcseségnek és a Léleknek, mely által szól vala” István (Csel. 6,10), felbőszítették ellene a népet, a véneket és az írástudókat, majd a jeruzsálemi főtanács és főpap elé hurcolták, ahol hamis tanúk istenkáromlással vádolták meg. Ennek ellenére még a tanács tagjai is „olyannak láták az ő orczáját, mint egy angyalnak orczáját” (Csel. 6,15).
A tanács előtt István erőteljes szentbeszédben védte meg a keresztény hitet, bebizonyítva, hogy Jézus Krisztus a Messiás, aki betöltötte az ókori próféciákat. A zsidókat Isten Fiának, az Igaznak elárulásával és meggyilkolásával vádolta meg (Csel. 7,52), azonkívül „kemény nyakú és körülmetéletlen szívű és fülű” embereknek nevezte őket, akik „mindenkor a Szent Léleknek ellene” igyekeznek (Csel. 7,51). A főtanács tagjai erre annyira feldühödtek, hogy haragjukban a fogukat csikorgatták (Csel. 7,54). Miután azt mondta nekik, hogy látja az egeket megnyílni, abban Isten dicsőségét, és Jézust Isten jobbkeze felől állni, rárohantak, kiűzték Jeruzsálemből és a városon kívül agyonkövezték (Csel., 7, 55–58). István utolsó szavai a következők voltak: „Uram Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet!” (Csel. 7,59) és „Uram, ne tulajdonítsd nékik e bűnt!” (Csel. 7,60). Istvánt valószínűleg húsvétkor ölték meg, a Jézus Krisztus keresztrefeszítését követő tavaszon.
István kivégzőinek felsőruháit Saul őrizte, egy keresztényüldöző farizeus. Isten kegyelméből, a Damaszkusz fele vezető úton történt híres megtérése után, Pál néven ő lett a legnagyobb apostol, és a pogányok apostolaként ismeretes.
István halála után „támada azon a napon nagy üldözés a jeruzsálemi gyülekezet ellen és mindnyájan eloszlának Júdeának és Samariának tájaira, az apostolokat kivéve.” (Csel. 8,1)
